Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Szeretet a szülők és a gyermek közt

2010.02.17

Erich Fromm: Szeretet a szülők és a gyermek közt   

Születése pillanatában a csecsemő halálfélelmet érezne, ha a kegyes sors nem óvná meg őt mindannak a szorongató tudatától, ami együtt jár az anyától való elszakadással és a méhen kívüli létezéssel.
Miután megszületett, a csecsemő még alig különbözik attól, ami a születése előtt volt; nem ismeri fel a tárgyakat, még nincs tudatában önmagának és a rajta kívüli világnak. Csak a melegség és a táplálék biztonságos ingerhatását érzi, és még nem különbözteti meg a meleget és az élelmet a forrásától: az anyától.
Az anya a meleg, az anya az élelem, az anya a kielégülés és a biztonság jóleső állapota. Ez az állapot, Freud kifejezésével élve, a nárcizmusé. A külső valóságnak, személyeknek és dolgoknak csak annyiban van jelentőségük, amennyiben kielégítik vagy gátolják a test belső állapotát. Csak az valóságos, ami belül van; ami kívül, az csak az én szükségletei szempontjából valóságos - nem pedig a saját tulajdonságai vagy szükségletei szempontjából.

Ahogy a gyerek nő és fejlődik, képessé válik a dolgokat olyanoknak észlelni, amilyenek; az elégedettség, hogy etetik, különválik a mellbimbótól, az emlő az anyától. A gyermek végül is megtapasztalja, hogy a szomjúság, a szomjúságát oltó tej, az emlő és az anya: különböző létezők.

Sok egyéb dologról is megtanulja, hogy különböznek egymástól, hogy önállóan léteznek. Ekkor tanul meg nevet adni nekik. Egyszersmind megtanul bánni velük; megtanulja, hogy a tűz forró és fájdalmas, hogy az anyja teste meleg és jóleső, hogy a fa kemény és súlyos, a papír viszont könnyű és széttéphető.
Megtanul bánni az emberekkel; hogy mikor eszem, anya mosolyog; hogy a karjába vesz, mikor sírok; hogy meg fog dicsérni, ha rendben a székletem. Mindezek a tapasztalatok abban az élményben kristályosodnak ki és összpontosulnak, hogy szeretnek engem.
Szeretnek, mert anyám gyereke vagyok. Szeretnek, mert védtelen vagyok. Szeretnek, mert szép vagyok, kedves vagyok. Szeretnek, mert anyámnak szüksége van rám. Általánosabb formulával kifejezve: azért szeretnek, ami vagyok, vagy talán pontosabban: szeretnek, mert vagyok.
Hogy anyám szeret, ez passzív élmény. Semmit se kell tennem annak érdekében, hogy szeressenek - az anyai szeretet feltétlen. Mindössze az a teendőm, hogy legyek - hogy az ő gyereke legyek. Az anyai szeretet üdvösség, béke, nem kell megszerezni, nem kell kiérdemelni. De van az anyai szeretet feltétlenségének egy negatív oldala is. Nemcsak nem kell kiérdemelni - nem is lehet megszerezni, kicsikarni, irányítani. Ha van, az maga az üdvösség; ha nincs, akkor oda az élet minden szépsége - és nem tehetek semmit, amivel megteremthetném.

Abban egyetértek, hogy a szeretet tárgya (a gyermek) nem képes szeretetet "kicsikarni" a szeretet alanyából (az anyából), de a szeretet alanya (az anya) igenis képes lehet szeretni gyermekét akkor is, ha korábban nem szerette, vagy "nehéz volt" szeretnie. Persze ehhez "magába tekintésre", alázatra, s a "gondolkodás által serkentett érzelmi befolyásra" van szükség. Ezt kell magában elvégezze az anya, ha nem szereti gyermekét. Alapvetően igaz az, amit a szerző ír: valóban tragédia, ha egy anya nem szereti a gyermekét, s valóban ezt nem tudja kicsikarni belőle a gyermek; én csak azt tagadom, hogy ebbe bele kell törődjön. Mivel a szeretet művészet, s a művészet fáradságos munka eredménye, egyetlen gyermekét nem szerető anya sem törődhet bele állapotába. A legtöbb gyerek számára nyolc és fél-tízéves koráig a szeretet szinte kizárólag azt jelenti, hogy őt szeressék - szeretik azért, mert van. A gyerek eddig a korig még nem szeret; hálásan és vidáman elfogadja, hogy szeretik. A gyerek fejlődésének ezen a pontján egy új elem kerül a képbe: az az új érzés, hogy az ember a saját tevékenységével szeretetet tud létrehozni. A gyereknek először jut eszébe, hogy adjon valamit az anyjának (vagy az apjának), hogy produkáljon valamit - egy verset, egy rajzot, akármit. A szeretet eszméje, először a gyerek életében, átalakul abból, hogy szeretik, azzá, hogy szeret; hogy szeretetet teremt.

Évekbe telik, amíg ezekből a kezdetekből a szeretet megérlelődik. Végül is a gyerek, akkor talán már serdülő ifjú, úrrá lesz egocentrizmusán; a másik személy már nem elsősorban szükségletei kielégítésének eszköze. Attól függ mit értünk egocentrizmus alatt. Nyílván igaz, hogy a szó felszínes értelmében valóban úrrá lesz az önzés-központú beállítottságon (hiszen már nem kell etetni, tisztába tenni, mesét felolvasni neki), de a szó mély értelmében az önzés-centrikus életforma levetkőzése, s a szeretet-központú jellem felöltése egy élet munkája, s ez nem ér véget, (de legtöbbször el sem kezdődik) a serdülő korban. A másik személy szükségletei éppoly fontosak, mint a sajátjai - sőt voltaképpen már fontosabbak. Adni már nagyobb kielégülés, nagyobb öröm, mint kapni; szeretni még fontosabb, mint szeretve lenni. Azáltal, hogy szeret, elhagyta a magány és az elszigeteltség börtöncelláját, amelyet a nárcizmus és az énközpontúság állapota alakított ki. Új egyesülés, részvétel, összeforrottság érzése alakul ki benne. Mi több, érzi a képességet, hogy szeretetével szeretetet tud életre hívni; összeforrtság érzése alakul ki benne. Mi több, érzi a képességet, hogy szeretetével szeretetet tud életre hívni.

Megszűnt az a kiszolgáltatottság, hogy csak elfogadta a szeretetet - és ennek érdekében kicsinek, védtelennek, betegnek vagy "jónak" kellett lennie. A gyermeki szeretet logikája: "Szeretek, mert szeretnek." Az érett szeretet logikája: ,Szeretnek, mert szeretek." Az éretlen szeretet azt mondja: "Szeretlek, mert szükségen van rád" Az érett szeretet azt mondja: "Szükségem van rád, mert szeretlek."


A szeretet képességének fejlődésével szorosan összefügg a szeretet tárgyának fejlődése. Az első hónapokban és években a gyereket anyjához fűzi a legszorosabb kapcsolat. Ez a kapcsolat már a születés pillanata előtt elkezdődik, amikor anya és gyerek még egy, noha kettő. A szülés valamelyest megváltoztatja a helyzetet, de nem annyira, mint ahogy látszik. A gyerek, noha már az anyaméhen kívül él, még teljesen az anyjától függ. De napról napra függetlenebbé válik: megtanul járni, beszélni, tájékozódni a világban; az anyjával való kapcsolat veszít valamit életbevágó jelentőségéből, és helyette egyre fontosabb lesz a kapcsolat az apával.


Hogy megértsük ezt az átpártolást az anyától az apához, tekintetbe kell vennünk az anyai és az apai szeretet alapvető minőségi különbségeit. Az anyai szeretetről beszéltünk már. Az anyai szeretet természeténél fogva feltétlen. Az anya azért szereti újszülött csecsemőjét, mert az ő gyereke, és nem azért, mert eleget tesz valamilyen sajátos feltételnek vagy megfelel valamilyen sajátos várakozásnak.

(Persze amikor itt az anyai és az apai szeretetről beszélek, az "ideáltípusról" van szó a Max Weber-i értelemben, vagy a jungi értelemben vett archetípusról - és nem feltételezem, hogy minden anya és apa ilyen módon szeret. Az anya és apa személyében megtestesülő anyai és apai princípiuxnról beszélek.) A feltétlen szeretet nemcsak a gyerek, hanem minden emberi lény egyik legmélyebb igénye; mert az olyan szeretet, amit kiérdemeltem, amire rászolgáltam, az mindig kétséges; hátha nem nyertem meg a tetszését annak, akinek a szeretetére pályázom; így vagy úgy, de mindig ott a félelem, hogy a szeretet elillanhat.
Továbbá a "megérdemelt" szeretet könnyen együtt járhat azzal a keserű érzéssel, hogy az illető nem önmagamért szeret, hogy csak azért szeret, mert a kedvében járok, hogy - végső soron - nem is szeret, hanem kihasznál.
Nem csoda, hogy valamennyien áhítozzuk az anyai szeretetet, nemcsak gyerekként, hanem felnőttkorunkban is. A legtöbb gyerek szerencsére megkapja az anyai szeretetet (hogy milyen mértékben, arról később lesz szó). A felnőtteknek ugyanezt a vágyát már jóval nehezebb betölteni. A legkielégítőbb fejlemény, ha megmarad a normális szerelem egyik összetevőjének; gyakran azonban vallási, még gyakrabban neurotikus formákban fejeződik ki.
Egészen más az apához való viszony. Az anya az otthon, ahonnan származunk, ő a természet, a talaj, az óceán; az apa nem jelenít meg ilyen természeti otthont.
Élete első éveiben a gyereknek kevés kapcsolata van vele, számára az apa jelentősége ebben a korai szakaszban nem hasonlítható az anyáéhoz. Az apa nem képviseli a természeti világot, képviseli azonban az emberi lét másik pólusát: a gondolkodás, az ember készítette dolgok, a törvény és a rend, a fegyelem, az utazás és a kaland világát.
Az apa tanítja a gyereket, ő az, aki megmutatja neki az utat a világba.
Szorosan összefügg ezzel a szereppel egy másik, amely a társadalmi-gazdasági fejlődéssel kapcsolatos. Amikor létrejött a magánvagyon, és amikor a magánvagyont valamelyik fiú örökölhette, az apa elkezdte keresni azt a fiát, akire a vagyonát hagyja. Természetesen azt tekintette a legalkalmasabb örökösének, aki a legjobban hasonlított rá, és akit épp ezért a legjobban szeretett. Az apai szeretet feltételes szeretet. Elve ez: "Szeretlek, mert megfelelsz a várakozásaimnak, mert teljesíted a kötelességedet, mert olyan vagy, mint én."
A feltételekhez kötött apai szeretetnek éppúgy, mint a feltétlen anyai szeretetnek megvan a pozitív és a negatív oldala. A negatív oldala az a tény, hogy az apai szeretetet ki kell érdemelni, hogy el lehet veszíteni, ha az ember nem azt csinálja, amit várnak tőle. Az apai szeretet természetéhez hozzátartozik az a tény, hogy az engedelmesség a fő erény, és az engedetlenség a fő bűn - büntetése pedig az apai szeretet megvonása.
A pozitív oldal ugyanilyen fontos. Mivel apám szeretete feltételes, tennem kell valamit, hogy megszerezzem, meg kell dolgoznom érte; a szeretete nem irányíthatatlan, mint az anyai szeretet.
Az iránta tanúsított anyai és apai magatartás megfelel a gyerek szükségleteinek. A csecsemőnek élettanilag és lélektanilag egyaránt az anya feltétlen szeretetére és gondoskodására van szüksége. Hatéves kora után a gyereknek kezd szüksége lenni az apa szeretetére, tekintélyére és irányítására. Az anyának az a szerepe, hogy biztonságérzetet adjon neki, az apának meg az, hogy tanítsa, rávezesse, hogyan birkózzon meg azokkal a problémákkal, amelyekkel az adott társadalomban a gyermek szembesül. Ideális esetben az anyai szeretet nem igyekszik meggátolni, hogy a gyermek felnőjön, nem buzdítja gyámoltalanságra. Az anyának hinnie kell az életben, nem szabad túl aggályosnak lennie és megfertőznie a gyereket a szorongásával. Életéhez tartozzon hozzá a kívánság, hogy a gyerek váljon függetlenné és végül is szakadjon el tőle. Az apai szeretetet vezéreljék elvek és igények; de legyen türelmes és toleráns, nem pedig fenyegető és tekintélyelvű. A növekvő gyereknek adja meg a rátermettség egyre erősebb érzetét, és végül tegye lehetővé a számára, hogy kialakuljon a saját tekintélye, és nélkülözni tudja az apjáét.
Végül is az érett embernek el kell jutnia odáig, hogy ő maga legyen a tulajdon anyja és apja. Hogy meglegyen, mondhatni, az anyai és az apai lelkiismerete.
Az anyai lelkiismeret azt mondja: "Nincs az a vétek, nincs az a bűn, ami megfoszthatna a szeretetemtől; a te életed és boldogságod a mindenem." Az apai lelkiismeret így szól: "Rosszat cselekedtél; a vétked nem maradhat következmények nélkül, és mindenekelőtt meg kell változnod, ha azt akarod, hogy szeresselek." (kritikám )
Az érett ember nem függ többé a külső anya- és apafigurától, hanem belül építette fel őket. Freud felettes-én elméletével ellentétben azonban nem úgy építette be őket, hogy magába olvasztotta az anyát és az apát, hanem úgy, hogy tulajdon szeretni tudására anyai lelkiismeretet épített, értelmére és igazságérzetére pedig apai lelkiismeretet. Az érett ember egyaránt szeret az anyai és az apai lelkiismeretével, hiába látszik ellentmondani egymásnak a kettő. Ha csak az apai lelkiismeretére hagyatkozna, kíméletlenné és embertelenné válna. Ha viszont csak az anyai lelkiismeretére hagyatkozna, könnyen elvesztené az ítélőképességét, és gátolná önmagát és másokat a fejlődésben.
Az anyaközpontú ragaszkodás átalakulása apaközpontúvá, majd a kettő végső szintézise: ez az alapja a lelki egyensúlynak és az érettség megvalósulásának. Ennek a fejlődésnek a kudarca az alapvető oka a neurózisoknak. Noha ennek a gondolatmenetnek a bővebb kifejtése kívül esik e könyv keretein, néhány rövid megjegyzés talán segít megvilágítani ezt a kijelentést.
Neurózist okozhat, ha egy fiúnak szerető, de túlságosan elnéző vagy zsarnoki anyja és gyenge vagy közönyös apja van. Ebben az esetben megrekedhet az anyához kötődés egy korai állapotában, és olyan személyiséggé válhat, aki az anyjától függ, gyámoltalannak érzi magát, és a befogadó típusra jellemzően arra törekszik, hogy kapjon, hogy oltalmazzák, hogy gondoskodjanak róla, és hiányoznak belőle az apai tulajdonságok: a fegyelem, a függetlenség, a képesség, hogy életét önmaga irányítsa. Lehet, hogy megpróbál mindenkiben "anyát" találni, olyan nőkben és férfiakban, akik tekintéllyel és hatalommal rendelkeznek. Ha viszont az anya rideg, érzéketlen és zsarnoki, a fiú vagy átviszi az anyai oltalom iránti szükségletét az apára, majd további apafigurákra - amely esetben a végeredmény hasonló az előbbihez -, vagy egyoldalúan apaorientált személyiséggé fejlődik, teljesen átadja magát a törvény, a rend és a tekintély elveinek, és nem tudja se elvárni, se elfogadni a feltétlen szeretetet. Ezt a fejlődést elmélyíti, ha az apa tekintélyelvű és egyúttal erősen kötődik a fiához. Közös jellegzetessége ezeknek a neurotikus fejleményeknek hogy valamelyik princípium, az apai vagy az anyai, nem fejlődik ki, vagy - és ez a súlyosabb eset - hogy az anya- és az apaszerep összezavarodik mind külső személyek vonatkozásában, mind pedig e szerepek vonatkozásában az illető személyen belül.
További vizsgálat kimutatná, hogy a neurózis bizonyos típusai, mint a kényszerneurózis, inkább az egyoldalú apához kötődés alapján fejlődnek ki, mások pedig, mint a hisztéria, az alkoholizmus, az önérvényesítésre és az élettel való igaz szembenézésre képtelen személyiség kialakulása és a depresszió az anyaközpontúság eredményei.

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.